Újra elbeszélgettem önmagam egy részével, hosszú idő után...
Azzal az önző, egoista, önmaga által művésznek titulált ribanccal, aki bennem él... nem is tudom, négy vagy öt éves korom óta?

Akkor született, mikor egyszer az óvodában köröket kezdtem rajzolgatni lábakkal, egy fekete zsírkrétával. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért nem tudom így rendesen kiszínezni őket, és, hogy vajon kellene-e még valaminek lennie az arcok és a lábak között. Furcsa, de tisztán emlékszem erre a pillanatra.

A születésének pillanatára.

Egyre csak nőtt és nőtt, mikor azt rajzoltam, ami eszembe jutott, és még jobban, mikor később azt is írtam, amit épp írni akartam. Először már létező stílusmintákat követtem, aztán, azt hiszem, egyszerűen összekotyvasztottam őket egy érthetetlen valamivé, amit az "enyémnek" nevezhetek.

Rengeteget veszekedtem Vele a múltban. Arról, hogy azt képzelte, mennyivel jobb volt ennél meg annál, vagy arról, hogy mennyi gyönyörű dolgot képes véghez vinni, ráadásul könnyedén. Ez, persze, soha sem volt igaz. Csak ott volt, de sosem volt semmi kiemelkedően nagy. És néha megelégedett ennyivel, de máskor... be nem állt a lepcses szája.

Nagyon elégedetlen voltam vele, és irtó csalódott. Annyira, hogy már a létezését is megtagadtam volna. Ahogy az idő múlásával elsorvadtak a határozott céljaim, a bátorságom és az átkozott csuklóim, döntésre jutottam. El akartam Őt zárni... élve eltemetni. Amit meg is tettem. Legalább is azt hittem.

De a szelleme kísértett olykor...

Mostanában újfent elkezdtem rajongói írásokat olvasni, amire nagyon sokáig nem voltam képes. Talán a gyász? És valami felébredt. Felébredt Ő. És boldoggá tett, valamely furcsa módon. Talán azzal, hogy elhitette velem, hogy van valami közös bennem és azokban a gyönyörű emberekben, akik leírták azokat a gyönyörű szavakat...

Úgyhogy úgy döntöttem, hagyom, hogy ébren maradjon...

De most újra kínok közt hányódom. Össze vagyok zavarodva. A feltámadás izgalma lassan elmúlik.

Az elbátortalanítás, a megvetés.

A gyávaság.

A hitetlenség.

A gyűlölet. Többnyire öngyűlölet, hála az égnek.

És mindez, mikor megláttam egy barátom rajzát. Valami olyasmit ábrázolt, amit én sosem tudtam papírra vetni. És összeomlottam. És aggasztom az említett barátomat...

Szépen visszasüllyedek 16 éves szintre. A 16 éves önmagamba. Ami aztán nem éppen számít bóknak, tekintve, hogy milyen voltam 16 évesen...

Most 20 éves vagyok.

Erős vagyok. Magabiztos. Nyílt.

Szóval le fogom szarni. BASSZA MEG!

Vigyort csalok az Ő képére, és hagyom, hogy átvegye az irányítást.


És olyan furcsa, hogy mindezt angolul írtam meg...

Most nem a dalszöveget kéretik figyelni, hanem magát a dallamot: azt a melankolikus, lemondó, de ugyanakkor szép és kicsit megnyugtató ritmust, melyhez egy nyugodt és beletörődő hang társul, amint megbocsátón azt énekli: „It's okay…”

Nem kellene ilyenen gondolkoznom sem, nemhogy még bánkódnom is miatta. Nem szabadna, mert nagyon jól tudom, hogy a helyedben pontosan ugyanígy viselkednék, és szerintem viselkedtem is kb. 2-2,5 évvel ezelőtt. Még nem kérdeztem körbe a társaságot, hogy mennyire hanyagoltam őket, miután áldozatul estem annak a bizonyos „betegségnek”, de úgyis tudom a választ; ha ők nem is merik a szemembe mondani (mert mikor az ember konkrétan rákérdez, olyankor nehéz, ugye), én tudom, hogy jóval kevesebbet foglalkoztam velük, mint annak előtte. Ez nem egyedi jelenség, az emberek többsége ilyen. Hiába, ezek a tünetek…

Szomorúság helyett inkább örömöt és megkönnyebbültséget kellene éreznem. Örülnöm kellene, hogy boldog vagy, hogy találtál valakit, aki tud úgy szeretni téged, ahogy megérdemled; ahogy téged szeretni kell. Örülnöm kellene, mert te is most átélhetsz olyan édes perceket, órákat, napokat, hónapokat és éveket, mint amilyeneket én is átéltem, mert akkoriban is azt szerettem volna, hogy te is megtapasztald ezt az érzést. Most pedig eljött ez az idő neked is, ahogy én is óhajtottam, hogy eljöjjön, így hát el kellene árasszon az önzetlen, őszinte öröm.

Örülök is, és igyekszem őszintén örülni, hidd el. De tudnod kell, hogy mielőtt engem is kiszemelt magának ez az édes ízekkel kecsegtető, kicsit csalfa kór, főként azt éltem át más(ok) miatt, amit most is átélek. Igaz, most tompítva, mert ez az érzés attól is függ, hogy ismerem-e már az „okot”, azaz azt a kábító, repítő, lebegtető érzést, ami ilyen magatartást kivált az illető személyből. Valamint attól is, hogy mennyire helyénvaló, mennyire áll arányban ez az utóhatás a kiváltó okkal. Mint tudod, már éltem át én is ezt a csodás időszakot (élem is, csak nem olyan túláradó mértékben, mint a legelején), és tudom, mennyire vártál már erre, ezért teljes mértékben meg tudlak érteni. Viszont, sajnos, attól, hogy az elmém megérti és helyesli, a szívem kicsit sajog, picit hasogat.

Egyszerűen fáj. Fáj olvasnom a soraidat, fáj hallanom azt a „legszívesebben mást csinálnék, de beszélj csak” hangodat a telefonban. Fáj látnom a kijelzőn, hogy „a hálózaton belül lebeszélhető díjkedvezménye lejárt”. Fáj látnom, hogy már szeptember van, és nem láttalak még soha annak ellenére, hogy megfogadtuk, hogy idén nyáron már tényleg találkozni fogunk; hogy a négy évnyi ismeretségünk ellenére csak az írásaidból tudok tájékozódni afelől, hogy hogy vagy. És fáj az is, hogy innentől más okokból nem lesz időm (és egyelőre pénzem sem) semmire, még arra sem, hogy felhívjalak vagy egyszer csak felbukkanjak az iskolád kapujában, mintha csak eljöttem volna érted. Fáj, mert úgyis tudom, hogy annak örülsz a legjobban, ha az a másik, számodra most a legkedvesebb személy vár ott helyettem.

Na de mindez természetes, nem? A mi kis furcsa, kissé természetellenesen indult kapcsolatunkat tekintve is teljesen magától értetődő. Már eleve úgy indultunk, hogy a „szerepemből” adódóan adtam a nagyokost, és zúdítottam a tanácsaimat (olykor szerintem is szegény) kicsi fejedre; habár piszkálgattalak egy kicsit és okítottalak is, jót akartam neked, mert úgy tanultam, hogy az idősebb testvérek ilyenek. Talán emiatt a rögtön az elején megadott szerep miatt érzem úgy magam, ahogy érzem. Ha az elején csak játszottam is a rám kirótt jelenetek alapján, mostanra ezek hozzámnőttek, részemmé váltak.

Vajon egy igazi, vér szerinti, szerető testvér is így érez ebben a helyzetben? Egy igazi fivér vagy nővér is ketté akarna szakadni legszívesebben a fájdalomtól, amit a testvéri szeretet és figyelem megcsappanása vált ki? Ám ugyanakkor boldog, és szívéből örül, hogy a kistestvérkéje is boldog, tud szeretni olyat, aki viszontszereti, és kezd a lábára állni szép lassan? Egy szülő biztosan így érez – édesanyám néha elő-előbújó bizonyos arckifejezéseiből látom, és hangjából hallom. Felismerem, mert korábban így néztem a tükörbe, és ilyen hangon beszéltem én is. Akkor, amikor a legjobbnak hitt barátnőmmel történt a dolog, aki azonban hagyta magát elsodorni a pihe-puha felhőjén jó messzire, el tőlünk, tőlem és saját magától is; a személytől, akivel egykor összebarátkoztam. Az más volt. Az tömény kín volt. Nem volt okom arra, hogy örüljek az örömének, mert nem láttam rajta örömöt; velem azt nem osztotta meg, mert nekem csak a panasszót szánta. Most pedig Te vagy soron, miattad vágok ilyen arcot. De ez más. A korábbi helyzettel ellentétben van okom mosolyogni is, mert tudom, hogy nem fogod ugyanazt elkövetni. Mert te nem a barátnőm vagy, hanem sokkal inkább a testvérem.

Szóval ne aggódj és ne hagy magad elszomorítani általam – és mások által sem –, mert én jó testvér szeretnék lenni. Nincs semmi baj. Tudok várni. Amíg egy ici-picit ki nem tisztul a fejed, amíg a túláradó érzelemhullámok elcsitulnak, és adnak egy kis nyugodalmat a lelkednek, én várni fogok, és legyek bár önzőségemből adódóan melankolikus hangulatban, nem foglak sosem kevésbé szeretni, és mindig örülni fogok a boldogságodnak. Tehát bocsásd meg azt a fránya, néha feltörő, rezignált mosolyomat, amint azt mondom neked:

„It's okay…”

Gondoltam, én is csinálok „életem betétdalai” listát. Tudom-tudom, már tucatszámba megy, de úgy éreztem, hogy muszáj nekem is. Rengeteg szám lenne, melyekről ismét csak rengeteg minden eszembe jutna, úgyhogy képtelenség volt idepasszintanom az összeset. Többnyire a „berakom az összes zeném a lejátszómba, és benyomom a randomot” módszerrel jártam el. Mivel véletlenszerű szösszenet, nem raktam kronologikus sorrendbe. Lehet, hogy még folytatom, de addig is íme:

Amuro Namie – Four Seasons
Nyár, nagymamám háza, nagybátyám számítógépe. Kinyomtattam egy halom dalszöveget, aztán énekelgettem csendes magányomban, míg a nagymama nem szólt, hogy kellek neki a konyhában. Még csak barátkoztam az internettel. Még jóban voltam az unokatesómmal – mondjuk. Még nem voltam szerelmes.

Magnet – My Darling Curse
Őszi esős napok, téli reggelek. Metróutak, először a Blaháról az Örsre, aztán ki tudja, honnan, ki tudja, hova. Építkezés. A barna szövetkabátom. Elveszettség és frusztráltság.

HIM – Salt In Our Wounds
Rájöttem, hogy nem tetszik a gimnázium, az oda járó emberekkel együtt. Sérülékeny és depressziós voltam. Beszélgetések Helgával, és első veszekedések Sz.-val (a nevet ragoztam, nem a betűt).

Sonata Arctica – The End Of This Chapter
Hazaút este. Fanfiction írás. Először hallgattam Sonata Arcticát (Silence album, ami azóta is kedvenc). Már szerelmes voltam, azt hiszem, de akkor még inkább a fantáziáimban éltem, ezért nem tudatosult; bár maradt volna úgy.

Tori Amos – Cornflake Girl
11-12. osztály. Nemsokára érettségi, nemsokára ballagás. Egy kis elszigeteltség, de már nem hagyom magam. Szisszékkel lógás, bulik. Kinyílik a szemem, és kinyitom a szám végre; felébredtem. Szeretek élni.

Massive Attack – Teardrop
2008 eleje. SMS-ek és hosszú telefonbeszélgetések. Az első igazi szerelmem.

Bon Jovi – Ugly
Röplabdacsapat, buszút versenyre. A piros walkmanem, a vegyes kazetta, amit a nagynénéméktől kaptam, és a húsos táska íze. Nem voltam jó játékos, az emberek röhögtek rajtam, és tudtam, hogy miattam lettünk 8.-ak a 8-ból. Nem voltam még magamnál, nem érdekelt semmi.

The Rasmus – In The Shadows
Ősz, általános iskola. Németül néztem animét a nagymama tévéjén, és ottragadtam későig a zenecsatornák miatt. Első fiúbandáért való rajongásom. Zenei ízlés nyomai.

Pink – U And Ur Hand
Nyár, Balaton, gimis tábor. Helgával, Gabival, és Szisszel énekelgetés a parton. Első bikinim, és első pasinéző a strandon. Kezdek felnőni?

Nirvana – Heart-Shaped Box
Hideg. Sz.-ék háza és a Bad Habit próbaterme. Bandaalakulás, avagy banda alakulóban karácsonyi műsorra. Énekes akartam lenni, de nem lehettem. Aztán banda sem lett végül. Nem szép dolog a káröröm, de van egy kicsi…

Red Hot Chili Peppers – Under The Bridge
November, a névnapom. Helgáékkal buli. Ének a folyópart mentén. Nem akarok összefutni Sz.-val.

Rin – Fuhen
Tél. Meleg szoba. Szeretem havas kertet nézni az ablakból. A tévében megy a Samurai 7, feliratozva. Anyu itthon van, köt a szomszéd szobában; azt mondta, jobban éneklem a refrént, mert az eredeti hamis.

Do As Infinity – Fukai Mori
8. osztály vége. A könyvtárba mászkáltam netezni, amikor csak tehettem, és flopilemezekre szedegettem Inuyashás képeket. Rajzórák keddenként; kaptam Inuyasha zenét. Plátói szerelem, ami nem is igazán volt szerelem. MSN-en barát- (és család-) szerzés.

Őszintén nem tudom, miért van az, hogy este fél 11-kor olyan fáradtnak érzem magam, hogy el tudnék aludni ülve, viszont mégsem fekszem le, hanem fennmaradok reggel 4-5 óráig, és Amuro Namie-t hallgatok, miközben Hana Yori Dango doujinshit tervelgetek, fanfictiont olvasok és avatarokat keresgélek. És azt sem értem, hogy ezt miért folytatom ma is, egy kis mangafordítással egybekötve. Nagyon beteg lehetek...

Avatart nem igazán találtam, de ráakadtam valami annyira laptopot-leköpős-és-földön-fekve-röhögős dologra, hogy az már fáj. Szegény monitorom... Amiről beszélek, kérem tisztelettel, az egy Hana Yori Dango-s „matchmaker” (ha jól láttam, 2005-ös dorama verziójú), vagyis egy kis buta flashes cucc, ami megmondja a neved alapján, hogy melyik F4-beli srác illik hozzád. Amilyen pihent vagyok most, akkorát röhögtem rajta, hogy jól láthatóan rávihogtam a monitorra, és majdnem bevágtam a fejem az íróasztalomba. Súlyos! Ha a linkbe beszúr egy olyat, hogy "/p/", töröld ki, mert csak úgy működik. Nem tudok vele sajnos mit csinálni, biztos valami átirányításos gebaxx...

Ha netán valaki kipróbálná, itt egy kis segítség: a fiúk neve Domyoji (道明寺), Hanazawa (花沢), Nishikado (西門) és Mimasaka (美作), meg van egy „Sunny” (サニー) nevű valaki is, akiről gőzöm nincs, hogy kicsoda. Azt hiszem, a koreai dorama sorozatban alakította az egyik idegölő pics lányt, aki beszólogatott Tsukushinak... Na de ez a japán cucc, nem? És az a Sunny nem is fiú. O.O WAKANNAI!! Lehet, hogy ha ezt kapod, az azt jelenti, hogy az F4-ról ne is álmodozz. :P Ja, és az a mászkáló, arctalan, meztelen emberke pedig TE vagy... xD Ha a bal gombra mész, kapsz egy avatar szerű képet, ha a jobb gombra, akkor megint megpróbálhatod. Úgy látom, másnak is elsorvadtak az agysejtjei, aki ezt csinálta, úgyhogy megnyugodtam...